Üdvözöllek honlapomon !

Liüntika vagyok.
Ezt a nevet a legjobb barátom apja ragasztotta rám.
Vidéken élek, egy Csepel-sziget nevezetű helyen.
A legutolsó tanulmányaimat a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen végeztem.
Hobbijaim közé tartozik a lovaglás, íjászat, lovasíjászat, és ezen témakörökhöz szorosabban, vagy éppen lazábban kapcsolódó dolgok, főként kézművesség. A kézművességen belül belül textilből, bőrből, fából és vasból készült dolgok, mindez VI.-XI. sz. korából, illetve ezen kor leletanyagából kiindulva.
A magyarok honfoglalásáról, illetve ezen korral, – mint rajtam kívül nagyon sokan – először történelemórán találkozhattam.
Ekkor még mit sem sejtettünk kedves barátaimmal arról, mit is hoz majd szembe a jövő.
Gimnáziumi éveim alatt ismerkedtem meg két jó barátommal, az egyikük Zoli.
Talán még fel sem tűnt nekünk, mennyire érintőlegesen és meseszerűen tanultuk, tanították nekünk ezen kor magyar vonatkozásait.
Alakult egyszer, hogy érettségi után elmentünk barátaimmal - Zoli biztatására - egy nyári lovastáborba, Gödöllőre, aminek linkje a „kapcsolódó oldalak” között megtalálható. :)
Ekkor kezdődött el valami, illetve ekkor kezdődött az egész számomra, bár akkor ezt még senki sem tudta, nem tudatosult bennünk. Jó példa rá, hogy közülünk nem mindenki folytatta töretlenül tovább, illetve volt, aki egy ideig folytatta, de talán már kiábrándult belőle....
Voltak rövidke kis előzményei is a lovas dolgoknak, de erre most részletesen nem térnék ki, ha lehet, mert első élményeim vegyes érzelmi töltettel bírnak.....
Nos, ebben a gödöllői lovastáborban ismerkedtünk meg testközelből magával a lovasíjászattal, amit gyakorlatilag Harangozó Jánosnak köszönhetünk.
Az eltelt idő során úgy látom az egészet, mint afféle nem a megszokott értelemben vett "sportot", adrenalinkeltő tevékenységet, esetleg "életformát" - illetve kinek mit jelent, ki mit mond és gondol magáról, illetve másokról. Ugye mi magyarok mindig is gondolunk valamit a másikról, de ez így van jól. Ez nem mutat mást, minthogy - sok más néppel ellentétben - mi használjuk is az eszünket. :) Azért remélem a jót is észrevesszük világunkban és a körülöttünk levő emberekben. :)
Persze sokszor még azok is alkotnak véleményt erről a tevékenységről, sportról, életformáról, akik talán csak hírből ismerik, vagy már látták egyszer valahol valami "bemutató" formájában a dolgot. Az esetek többségében azonban talán nem is sejtik, mekkora erőbefektetések vannak a dolgokban (egyedül jól megtanulni lovagolni évekig tart, egy jó lovat felnevelni szintén, és az ember nem azon a lovon tanul, amit ugye felnevel....), és sokszor nem ennek megfelelően vannak kezelve a dolgok, mert emberek nem látnak bele, amúgy meg néha egyenesen siralmas, mik zajlanak e sport vagy hagyományőrzés, vagy mi körül.... és itt most nem a se pénz, se posztó helyzetre gondolok, mert az hazánkban már talán minden sportál (kivéve ugye a labdakergetést) megszokott.
Tény, hogy a vliág változik, talán ez a fajta általános hozzáállás is változni fog, mint ahogyan a sportolók összetétele.
De ne térjünk el a lényegtől:
Kipróbáltuk, milyen a dolog, lovaglás, íjászat meg ezen dolgok kombinációja.....aztán mire felocsúdtunk, már bőszen próbáltuk minél több nyílvesszőt kilőni a lónak a hátáról, ami nagyjából ment is, egyeseknek több, másoknak kevesebb sikerrel. :)
Lényeg a lényegben, ez még ma is összetart minket valamilyen szinten, mint másoknál pl. a hétvégi didzsi és a közösen végrehajtott kocsival való fejreállás a bepiált haverokkal...
No, ez a hasonlat talán még igen találó is lehet, mert ha a didzsit lecseréljük íjászatra, a kocsit meg lóra, akkor még inni sem feltétlen szükséges, hogy fejreálljunk... :)
De nem tudom miért, valahogy akkor és ott megfogott a dolog.
Persze akkoriban nem nagyon volt semmiféle "alkalomhoz" illő ruhám, sőt, sokunknak semmiféle - még íjász - felszerelése sem.
Azt hiszem, akkor és ott még tudtam, amit mára ismét sikerült egy kicsit elfelejtenem: hogy érzem, hová is tartozom, illetve mit is kell csináljak az életben. Biztosan a nyári tábor és az érettségi utáni "Szabadság, szeretem!" érzés is közrejátszott... :)
Meg kell hagyni idővel egyre nehezebb lett időt szakítani rá, de az ember megpróbálja mindig úgy alakítani az életét, hogy a kitűzött céljait elérje.
Persze Zoli legjobb barátjaként, aki szerintem a legelhatározottabb mindközülünk, talán nem is tehettem volna mást, minthogy kiállok és végigkísérem az úton. Hogy mennyire sikerül, és hogy meddig tart ez az út, nem tudom. Együtt viszont mindíg könnyebb. :) Ráadásul gyermekkoromtól kezdve érdekelt mindenféle dolog, főként ugye ami "fegyver", ami egy kisfiú figyelmét 120% leköti - ami szúró- és vágóeszközökkel kapcsolatos lehet, ez volt ugyanis a kedvenc részleg/részlet a fegyverek között, ezért hamar akklimatizálódtam, eléggé férfias és nem egyszerű sportnak is találva a dolgot, mindezért érdekes kihívást jelentett. Lehet, hogy túl sok hollywoodi filmet néztem, vagy sosem növök fel igazán, vagy mit tudom én.
A hagyományőrzős rész persze átlagemberhez képest nagyobb, de a mostani szememmel tekintve pedig csak igen kevés mértékben érintett. Persze akkor azt hittem, meg kell váltani a világot, éshogy hú, de mekkora mértékben nem tanítottak őstörténetet, de akkor azt határoztam el, foglalkozni fogok a dologgal, és változtatok a helyzeten; mára ugyan mindinkább úgy látszik, sokszor csak saját szórakoztatásomból, ugyanis sokaknak a tudománytalan marhaság jön be....
Így kezdtem el én is és közülünk még néhányan foglalkozni a magyarságot, a magyar rokonságot és a magyarok eredetét meghatározó dolgokkal, illetve a magyarságot valamiféleként elhelyező és érdemben is vizsgálható anyagok keresgélésével, mind külföldi, mind belföldi forrásokból.
(Ezt másokhoz képest valószínű előnnyel teszem, mivel viszonylag jól beszélek angolul, és egy keveset németül, és hála egy nagyon jó gimis tanáromnak - Miskei Antal úr, aki sajnos nekünk nem tanított történelmet - még egy-két latin szóra is emlékszem, bár már biztosan nem fogok latinról fordítani, :) de végülis a történeti internacionalizmusával segíthet a tájékozódásban.)
Így talán azt mondhatnám, hogy hagyományőrző vagyok, de az igazat megvallva nem őrzök én semmit.
Nem is akarok semmit sem őrizni, amit tudok, azt át akarom adni. Mellesleg, minden hagyomány, ami ezzel kapcsolatos volt, eltűnt, elveszett, vagy csak nagyon kis töredékekben maradhatott fenn ahhoz, hogy ezt hagyományőrzésnek hívhassuk. Talán jobb szó lenne a hagyományélesztés, de az az igazság, hogy erről meg azt gondolom, hogy lehet teljesen mást vélünk "hagyománynak", mint ami valójában volt. Mindezen ebbe fektetett energiámat pedig szeretném a magyarság javára fordítani, mivel ehhez népemhez tartozom, és a népem pedig hozzám tartozik.
Ez a honlap nekik és nekem jött létre, a megszerzett tudás átadásának céljából. :)






Sajnos pedig gyakran futok azonban össze olyan emberekkel, akik nem megfelelően tájékozottak, mint én voltam anno domini.... Ezen emberek széthúzásnak, hisztinek, esetleg arroganciának vélhetik a mondandómat, de egy kis versenyszellem és más nézőpontok ismerete (oda-vissza) sosem árthat. :)
Egy dolgot azért érdemes észben tartani: bármi, amit tudunk, mondunk, teszünk, nem tesz minket semmi többé, mint akik valójában vagyunk. Nem szabad elfelednünk, hogy a XXI. sz.-ban élünk, és ennek megfelelően tehetjük magunkévá a "hagyományőrzés" rejtelmeit, és nézhetünk szembe kihívásaival. Tisztában kell lenni azzal, hogy a mai kor kihívásainak kell megfelelni első sorban, és ha ez véletlenül találkozik a régebbik korokkal, akkor szerencsénk van, mert össze tudjuk azt kötni valami számunkra hasznossal. Mindehhez tisztában kell lenni önmagunkkal, önmagunk helyével a jelen világban, és ennek megfelelően cselekedni. Egyet azonban mondhatok, ha valakinek gondjai vannak jelen kori magyarságával, így annak az ún. "magyar hagyományőrzés" sem fog kiutat jelenteni, nem fog tudni több önmeghatározást biztosítani.
Ezen típusú embereknek azt tudom tanácsolni, keressenek fel ezzel kapcsolatan egy szakembert.
Találkoztam életem során olyanokkal, akik német, horvát, szerb, sőt, még bolgár kisebbségi önkormányzatosdit játszottak/játszanak, és mindemellett magyarnak definiálják magukat....
Persze erre van mentség, a pénz ! Ha az pedig nem számít, nem azért csinálják, akkor pedig komoly belbiztonsági és integrációs problémát jelenthetnek számunkra, keresztény-katolikus magyarokra....
No, persze teszem hozzá, olyannal is találkoztam, akik kunoknak, jászoknak, egyesek hunoknak képzelték magukat...holott ezen népek beolvadtak, nem csak a magyarság közé, de számos más nép, pl. a románok és bolgárok közé is.
Ezen népek többé már nem léteznek. Hála a jó égnek, hiszen gondoljuk csak el, hogyha a kunok meégik Trianont, akkor még az ország másik felével is kevesebbek lennénk.....
Aztán pedig ott vannak a határokon túl élők, közöttük a magyarul beszélő oláhok (roma-nok), no meg a "pénzmagyarok" - akik egyáltalán nem biztosak abban, hogy autonómiát akarnak, max. akkor, ha ezt az anyaországból pénzelik, valamint egyáltalán nem is akarnak közigazgatásilag az anyaországhoz tartozni.
Csak ha ők jól járnak, mert őket sajnálni - és pénzelni - kötelező.
Nem akarom, hogy félreértsen senki sem, de ilyen pénzközpontú, kufár, esetenként személyiségzavaros, vagy akár minimálisan is a népemre veszélyt jelentő egyéneknek nem akarok én semmit sem sem adni, sem nyújtani.
Ha mindez sért, akkor megérdemelted, ha pedig nem sért, akkor pedig nyilvánvalóan nem rólad volt szó....